Címzett:  Wendy, Réka
Másolatot kap: Emília, Daremo, Eliza, Morhen, Sethemba.

Tárgy:  Mi okoz neked írós blokkot?, Hogyan lendülsz túl a felmerülő mélypontokon, amikor írsz?

Kedves Wendy és Réka!

Eléggé elcsúsztam a témákkal, de a napokban volt időm gondolkodni azon mit is írhatnék erre a két kérdésre. Az írós blokk már többször említésre került ezen az oldalon annak ellenére, hogy nekem már nincs ilyen problémám. Mégsem akarok nektek tippeket adni.

Taktikáktól és megoldókulcsoktól hemzseg a net, ezért inkább egyfajta érzelmi útra, egy fejlődéstörténetre invitállak titeket, amiből (reményeim szerint) erőt meríthettek. Szóval álljon itt egy személyesebb bejegyzés arról, milyen gondolatok, milyen tanult formulák segített nekem a blokkok legyőzésében.

Az írással való kapcsolatom már egészen fiatalon kezdődött. Nekem anyám még könyvekből olvasott meséket, apám pedig személyes történeteket, vagy keleti tanmeséket mesélt, amik rövidek és frappánsak voltak. Ezek aztán annyira megtetszettek, hogy a két húgomnak egy idő után már én olvastam esti mesét. Ha nem volt nálam az aktuális könyv, akkor fejből próbáltam felidézni a cselekményt, amire természetesen sosem emlékeztem teljesen, ezért voltak pontok amiknél rögtönöznöm kellett. Ekkor ismertem fel először:
"Rajtam kívül senki sem ismeri a saját történetemet, tehát nincs kinek megfeleljek vele."

Ezen felbuzdulva úgy döntöttem én is megírom az első történetemet. Egy Boris Valleyo képről mintáztam a főhősöket és a cselekményt is. Ebben az időben még nem volt elterjedt az internet, így kézzel írtam egy füzetbe. Éjszakába menően sercegett a toll, mígnem elkészült az első romantikus-fantasy történetem. Nem is tudtam mit gondoltam akkor... valahol büszke voltam rá, valahol pedig féltem attól, hogy anyám mit fog hozzá szólni. Még most is emlékszem az első reakciójára: "Kezdetnek nem rossz, de nem a legjobb." Persze védekeztem, hogy tudom, hogy nem jó, első sztori ne várjon nagy dolgot, stb. De ez a mondat nem azt jelentette nekem, hogy "ez pocsék volt, hagyd abba", hanem azt, hogy "lehetek jobb, lehetek olyan jó történetmesélő, mint a szüleim".

Az írást ezután önerőből gyakoroltam. Magamnak írtam a sztorikat, miközben egy-egy nagyobb volumenű ötletemet megosztottam a családdal is. Lehet most felhördültök, hogy "Úristen, de hát miért?". Egyszerű; azért, mert nem volt internet, a könyvek meg nem válaszoltak a kérdéseimre, úgyhogy maradtak a szüleim, akikkel így legalább volt miről beszélgetnünk. Ők mesékkel, történelmi tényekkel és könyvekkel segítettek a probléma megoldásában és levezették, hogy az ötlet alapjai hol bukhatnak meg. Kijavítottak igen, ha úgy vesszük rosszabbak voltak, mint egy átpirosozott szöveg, de ezáltal sok mindent megtanultam.
Ekkor jött a következő felismerés:
"Ahhoz, hogy jobb legyek, tanulnom és figyelnem kell."

Amikor bejött az internet még nem voltak írókurzusok. Azt se tudtam mi az, vagy hogy egyáltalán van ilyen, meg egyébként is, azok olyan messzi dolgok, felnőtteknek. Én nem voltam felnőtt, csak egy tinédzser, aki szeretett írni, mert a folyamatos költözések miatt az összes barátját maga mögött hagyta. Ebben az időszakban akadtam rá a Thrillion Kincsei szerepjáték oldalra.
Akkoriban azt tudtam, hogy van szerepjáték, mert bizony szépszámmal akadtak nálunk Kaland-Játék-Kockázat könyvek, ahogy a MÁGUS első szabálykönyve és a Steve Jackson és Ian Livingstone Titán kézikönyve is megtalálható volt a polcokon. Imádtam ezeket forgatni. Elvarázsoltak a kidolgozott világok, a térképek, a lehetőségek, amiket ezek a könyvek felkínáltak.
A Thrillion Kincsei azonban -fórum alapú, fantasy szerepjáték lévén- ennél több lehetőséget kínált; másoknak írhattam és másoktól olvashattam. Másokkal együtt kerekedett ki a történet, változott a karakter.
Rájöttem, hogy "Azért írok, mert szeretem, ha mások olvassák az írásomat."

Az első, családon kívüli mentoraim erről az oldalról kerültek ki, mert voltak nálam jobbak, te jó ég, de mennyivel jobbak! Úgy tanítottak meg az írás, a karakteralkotás alapjaira, hogy arról valószínűleg nem is tudtak. Tanácsokkal láttak el és hagyták, hogy másoljak róluk. Ez hatalmas segítség volt.
A TK-n volt egy ki nem mondott mérce, ami rendszerint írósblokkhoz vezet azoknál, akik ezeket a köröket kihagyták. Ez pedig az agyon ismételt "Írj élvezetesen! Írj ösztönből" volt. Igen ám, de üres frázis helyett ezen az oldalon ennek oka és látszatja volt. Ha rosszul írtál senki sem játszott veled, mert nem élvezték a játékot. Ha nem alkottad meg ténylegesen a karaktered, ha nem volt személyisége, ha nem gondolkodták úgy, mint ő, akkor bizony kimaradtak azok a döntések, lehetőségek, amikből aztán igazi, élvezetes történet kerekedik. Nekem is meg kellett tanulnom, milyen karakterrel, hogyan tudok élvezetes cselekményeket bonyolítani, hogyan bírjam játékra a másikat, hogyan legyen az én karakterem a saját történetének főhőse.
Akkor még nem ismertem ezt a mondást, pedig teljesen igaz:
"Ha nincs saját történeted, akkor valaki más történetének a része vagy."
Ez írós nyelven annyit tesz:
"A főhősöd legyen cselekvőképes és vigye el a hátán a sztorit."

Főhősöket gyártottunk és ezek a főhősök aztán kialakítottak egy egységes történetet és formálták a világot. Egyenértékű szereplőkként viselkedtek, de tudtuk, hogy mindegyikünk a saját karakterének szempontjából írja meg ugyanazt a cselekményt. Nagyon sok jó ismerősöm, barátom, kapcsolódik ehhez a korszakhoz, és még most is sorra bukkannak fel azok, akik ennek az oldalnak a virágkorában meghatározó személyiségek voltak.

Mielőtt a TK teljesen megszűnt volna, a szerepjátékkal párhuzamosan belevágtam még valamibe: egy írós portálon, név szerint az Amatőr Művészek Fórumán is publikáltam a kisebb novelláimat. Ez hatalmas lépés volt, mert itt olyanok gyűltek össze, akik hobbiból alkottak verseket és novellákat, töltötték fel egységes regényeiket és jó eséllyel hírből sem ismerték a szerepjátékokat. Emiatt némileg félve töltöttem fel az első novellámat, ami egy lecsúszott, öngyilkosságra készülő fuvolistáról szólt, ahogy a testvérével beszélget az utolsó éjszakája előtt. A csavar abban rejlett, hogy a gyilkosság után lett igény a művész kihasználatlan tehetségére. Nem egy nagy sztori, de valamit tanulhattam a szerepjátékosoktól, mert kevesebb negatívum érkezett rá, mint vártam.
Ezen az oldalon aztán megismerkedtem a következő szabállyal, bár az alkalmazását csak sokkal később tanultam meg:
"Az írói horog ott van a történet elején, közepén és végén is. Ha nincs horgod, nincs mivel megfognod az olvasót."

Ezután az írás az életem része lett. Örömmel fogadtam a kritikákat, tudván, hogy tanulhatok belőlük, örömmel találtam ki másokkal együtt közös sztorit, mert tudtam, hogy ha ketten játszunk, akkor jó, ha tudjuk az irányvonalat. Az irányvonal meghatározása, hogy honnan-hová akar kifutni a történet, ezidő tájt kezdett bennem tudatosan kialakulni.
Minden kaland, minden novella, minden vers esetében igaz lett, hogy: "Tudd honnan jöttél és hová tartasz". Csak így zárhattuk le a novellákat, csak így tarthattuk keretek között a kitalált sztorikat. Mindig tudtuk mi a történet eleje és mi a vége... a közepét meg a karakterek alakítják. Minden szerepjáték csapatmunka volt, minden egyéni novellám egy kísérlet. Nem törtem világuralomra, csak élveztem, hogy egy hatalmas közösség részese lehettem.

Ehhez csatlakozott aztán egy másik közösség, ez pedig az asztali szerepjáték volt. Teljesen más világ, mint a fórumos, mert itt nincs időd igazán gondolkodni azon, hogy mit is reagáljon a karaktered. A döntések, akárcsak azok következményei, azonnaliak. A karakterek, akiket megformáltunk egy rossz döntésnek köszönhetően meghalhattak, vagy elveszíthették a barátaikat, elbukhattak egy információt, de ugyanakkor nyerhettek is, ha a másodpercek alatt felmérték a helyzetet és úgy reagáltak, ahogy azt kellett. Nem olyan mesélőim voltak, akik mindent a kockákra bíztak, hanem pont azt akarták, hogy játszunk, éljük bele magunkat a helyzetbe, legyen a karakter a részünk.
Megtanították, hogy "Három mondatban fel lehet vázolni egy teljes történetet." Ha ennél hosszabb, akkor az feleslegesen bonyolult. A játékos úgyis túlagyalja majd a dolgokat.

Aztán ezek a dolgok finomodtak, ahogy végül a "felnőtt" dolgok felé irányultam. Magyar Íróképző Akadémia, Könyvmolyképző Íróiskola... mindkettő kurzusai már csak olyan részinformációkat tettek hozzá, amik rávilágítottak az írott történetek hibáira, a ritmusukban rejlő problémákra, az információk helyes elszórására, stb. Megtanították, hogy:
"Az írástechnika egy eszköz, ami azt segíti elő, hogy a történeted élvezetesebb legyen".
Nem az írástechnika fogja meghatározni, hogy miért is írok, miért is akarom papírra vetni, vagy gépbe pötyögni az adott történetet. Ezek ugyanolyan mankók, akárcsak a kritikák voltak az Amatőr Művészeken, vagy a játékosok tanácsai a szerepjátékok során.

2018-ban egy újabb fordulópont jött el a StalkerCamp jóvoltából. A LARP (Live Action Role-Playing = élő szerepjáték) ugyan alapjaiban hasonló, mint az asztali szerepjáték, azzal a különbséggel, hogy itt nem mint játékos, hanem, mint szervező vagyok jelen. Nincs idő arra, hogy napokat üljek egy történet felett, hogy azt mondjam "majd holnap kitalálom". Az már rég késő, mert a játékosok itt és most vannak jelen, itt és most kell reagálni a csapatra, akik összegyűltek. Itt tanultam meg igazán azt a metódust, hogy ledobjak minden gátlást, mert egyszerűen nincs rá idő. Már nem tudom ebből a csapatból ki mondta nekem: "Legyen a legelső ötleted a vezérfonalad, a többi majd kiforrja magát."

Remélem ennyiből megértitek, hogy miért nem aggódok az írós blokk miatt. Az, hogy van egy időszak, amikor nem megy az írás, amikor az életben más van előtérben, az számomra nem okoz lelkiéleti problémát. Akkor tudom, hogy nem az írásnak van itt az ideje. Majd elmúlik, vagy átalakul, esetleg megtanulom odébb rakni azt, ami a "blokkot" okozta.

Jelenleg sem az hajt, hogy mindenkinek megfeleljek, esetleg megírjam a tökéletes regényt. Természetesen az jól esik, ha a könyvemből bestseller lesz, de nem ez motivál az írás kapcsán. Szórakoztatni és elgondolkodtatni szeretnék. Szeretem, ha egy írásom után beszélgetés jön létre, ha annak témája, karakterei, a benne felvonultatott döntések és következmények egy percre beszédtémává válnak és ezekből aztán új ismeretségek, új gondolatok formálódnak, még hacsak rövid időre is.
Rengeteg emlékem van, amik mind arról szóltak, hogy egy-egy felmerülő problémát hogyan oldjak meg és biztos vagyok abban, hogy az írás nem egy magányos munkakör, ahol mindenben magadra vagy utalva. Mindig lesz valaki, aki egy másik, új nézőpontból fog rálátni a történetedre és ezáltal sokat fog segíteni neked.
Amikor ezt először végiggondoltam rájöttem, hogy az egyetlen fontos dolog, hogy "tudd kinek és miért akarsz mesélni". Talán nem véletlen az a sok köszönetnyilvánítás a könyvekben. :)

Te kiknek mondanál köszönetet?