2025 van és január vége. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én még csak most kezdem érezni igazán az Új Évet, ugyanis most érzem azt, hogy felálltam a tavalyi évben történt megannyi megrázkódtatásból és ezzel (talán) végleg magam mögött hagytam a kiégést.
Mondhatjuk, hogy tavaly nyár óta a művészek legnagyobb rémálmát éltem át; képtelen voltam álmodozni. és ezáltal egyáltalán nem élveztem az alkotás örömét.

Minden napom ugyanabban a mókuskerékben telt, ugyanazok a kérdések és gondok jöttek elő, csak más köntösben és ezek elől a rutinba menekültem, amik csak ideiglenes biztonságot jelentettek. Az agyamban pedig folyamatosan az pörgött miket kell megoldanom, vagy mikre kell megoldást találnom.
De hogyan szakítottam ki magam ebből az ördögi kőrből?

Az alábbi néhány pontban összeszedtem a saját tapasztalataimat, hátha ezzel némi reményt nyújthatok azoknak, akik hasonló cipőben járnak. 

1. Nem mindegy, mi a probléma gyökere

Amikor felismertem, hogy bizony elért a kiégés azonnal a megoldás után kutattam. Mit lehet tenni? Mit csináljak másként? 
Ugyanakkor az interneten keringő tünetek alapján még azt is megkérdőjeleztem, hogy kiégésem van. Nem voltak testi tüneteim és a problémáimat aligha oldotta volna meg, ha munkahelyet váltok, vagy átkérem magam egy másik részlegre, lévén, nem a munkahelyi rutinból eredt a kiégésem.

Addig kutattam mígnem a következő álláspontra jutottam; kétféle kiégés létezik:

1) A kiégést a változás hiánya okozza
Amikor mindennap ugyanolyan, mindennap ugyanazok a beszélgetések történnek, ugyanaz a mókuskerék percre pontosan. Az ember ilyenkor belesüllyed egy kellemesen marasztaló mocsárba, ami szép lassan kioltja a lelkesedést, az újdonság iránti vágyat és ezzel együtt a sarokba ülteti a belső gyermeket, aki belülről dörömböl.
Ilyenkor a folyamatos stresszt az állandóság okozza, az ismétlődés, ami valljuk be, unalmas. És az ember utál hosszútávon unatkozni.

2) A kiégést a túl sok változás okozza
Az előző pont szöges ellentéte, amikor mindennap történik valami, mindennap készenlétben áll az agy és ugrik a legkisebb változásra is. Ez a túlpörgés a biztonság, az állandóság hiányát vonja maga után, amitől még idegesebbek leszünk, de cserébe rengeteg ötletünk lesz, hogyan oldjuk meg a feladatokat... egy ideig. Mert utána jön a következő, a következő, a következő, mint egy véget nem érő spirál.

Nálam egyértelműen a második pont lépett fel. Annyi minden történt egymás után és közben, hogy hiába voltak ötleteim, egyszerűen nem maradt energiám arra, hogy bármelyiket is megvalósítsam.
Nem tudtam egy valamire koncentrálni, mert az agyam már a következő és az azutáni dolgokon gondolkodott, amik szép lassan kiégették belőlem az ábrándozás, álmodozás erejét.
Oké... de akkor hogyan találjam meg megint a fókuszt?
Hogyan tudjak megint álmodozni?

2. Vissza a jövőbe

Bármennyire is furán hangzik, az álmodozás önmagában nem egy nagy dolog, de az, hogy érzelmeket társítsunk hozzá, már nehezebb. És most nem csak a művészekről beszélek, hanem minden emberről. Képeket bármikor képesek vagyunk az elménkbe idézni, de ez nem elég. Nem elég, hogy elképzeljük, hogy ott vagyunk a Bahamákon, éreznünk is kell. Még ha sosem jártunk ott, akkor is tudjuk milyen a napsütés a bőrünkön, a koktél hidege a kezünkben, a tenger zúgása, ahogy a puha homok a lábujjaink között.

Nem, nem a Bahamákról készült képek fognak minket kiszakítani a mindennapok körforgásából, hanem azok az érzések, amiket társítunk hozzá. Ugyanis a képzeletünkben olyan szituációt teremtünk, amiben jól érezzük magunkat.
Mert ez a kulcs: mikor, milyen szituációban érezzük jól magunkat?

Tudom, ez ilyen banális dolognak hangzik, de a kiégés idején ez egy fontos kérdés. Ez egy emlékeztető kérdés, mert először visszaemlékszünk. Akaratlanul is keressük azokat az emlékeket, amik átélésekor jól éreztük magunkat. A barátokkal, a családdal, egy utazáson... bármilyen emléket is találunk erre a kérdésre, azon el fogunk mosolyodni. 
Ilyenkor legyünk őszinték magunkkal. A lehető legőszintébbek!
Kell, hogy emlékeztessük magunkat arra, hogy nekünk mire van szükségünk. 
És itt fog elkezdődni a félépülés folyamata, hogy képesek vagyunk visszaemlékezni arra az érzésre, amit a kiégés során már-már elfelejtettünk.
De rendben, megvan az emlékérzet, a nosztalgia szép, meg jó, de... mi legyen ezután?

3. Engedd meg magadnak

 A kiégést generáló stressz nagyrészt abból ered, hogy olyasmit csinálunk, amit valójában nem akarunk csinálni. Persze, ez nem azt jelenti, hogy azonnal fel kell borítani mindent (bár elhiszem, hogy van az a szituáció is), csak ideje, hogy valami olyasmit engedjünk meg magunknak, amit egészen idáig nem.

Ilyenkor nem kell azonnal nagy dolgokban gondolkodni, sőt, érdemesebb kis lépésekkel kezdeni, hogy a bűntudatot is fokozatosan legyőzzük.
Gondolok itt egy kellemes sétára, vagy egy kirándulásra, egy teára/kávéra a kedvenc kávézónkban/éttermünkben, vagy csak egy jutalom csokira, amit már egy ideje elhagytunk. De ugyanilyen jutalom egy meleg vízzel teli kád is, vagy egy jegy az uszodába, állatkertbe, múzeumba, moziba.
A lényeg, hogy engedjük meg magunknak, hogy legalább 5-10 percre, vagy akár egy egész napra is, saját magunkat helyezzük előtérbe, saját magunkkal foglalkozzunk.

Művészetek terén ugyanezt tudom mondani; ha elkap a vágy, alkossunk kicsiben.
Engedjük meg magunknak, hogy egy időre ismét elmerüljünk a saját világunkban, akár egy mondat, akár 100 szó, akár egy fejezet erejéig. Vagy csak tervezzünk világot, karaktert, rajzoljunk, vázlatoljunk, firkáljunk, színezzünk, másoljunk... bármi, amire úgy érezzük, hogy az most jólesne.

Nem lesz gyors folyamat, főleg, ha ez a kiégés hosszabb ideje fennáll.
De nem is kell vele sietni.
A lényeg, hogy még ha tudjuk is, hogy másnap nagy csaták várnak ránk, engedjük meg magunknak, hogy egy kis időre leüljünk a tábortűz mellé és pihenjük ki az előző háborús napokat.
Ki tudja, lehet, hogy közben még olyanokkal is találkozni fogunk, akik hozzánk hasonló cipőben járnak. 😉