A humor egy érdekes jelenség, mert valakinél működik, valaki meg ha megszakad se tud humorosat írni. Talán ez az egész a tehetségtől függ? Vagy van erre valamilyen, egyetemes megoldás és a humor mégis tanulható? 
Az nem titok, hogy humoros szöveget bizonyos szinten nehéz írni, így most álljon itt egy saját tanulmány a témával kapcsolatban, ami főleg azoknak lehet támpont, akik nem értik mitől döglik az a bizonyos légy.

(Megj.: habár a humorról írok, a szövegem nem lesz teljesen vicces és a cikk végén ki is fejtem miért. :) )

A nevetés esszenciája

Ahhoz, hogy megértsük a humoros szövegek lényegét, először is térjünk ki arra a kérdésre, hogy valójában miért nevetünk? Milyen szerepet tölt be igazából?
Nem meglepő, hogy a tudósok ugyanúgy feltették ezeket a kérdéseket és egy halom tesztelés után arra jutottak, hogy a nevetés háromféle funkciót tölt be:

- Biztonságot jelez
Képzeljük el, hogy egy erdei, csapatos táborozás során, ketten elindulnak fáért, majd percekkel később recsegve kidől egy hatalmas fa, pont arra, amerre a két csapattagot is sejtjük. Egy hosszú percig még lélegezni sem merünk, aztán a kidőlt fa irányából meghalljuk a társunk nevetését, ahogy felkiált: "Nem ekkora fát kell begyűjteni, Józsi!" 
Ezután fellélegzünk és nagy eséllyel mi is legalább mosolygunk az eseten.

A nevetés tehát evolúciósan a biztonságérzetet jelzi, így jelezzük mások felé, hogy minden rendben, nincs veszély.

- Oldja a stresszt
Sokszor hallottuk már azt, hogy valaki a halál arcába nevet, vagy azt, hogy a nevetés gyógyít. Ugyanígy biztos mindenki látott már olyan filmet/sorozatot, ahol a karakter hisztérikusan felnevet egy feszült szituációban, ahonnan nem lát érdemi kiutat.
Minden ilyen esetben a nevetés stresszoldó hatása lép érvénybe, ami közel hasonló a síráshoz. Most nem megyek bele milyen kémiai anyagok szabadulnak fel az agyban, de annyit érdemes kiemelni, hogy a nevetés által az ember sokkal jobban tűri a feszültséget és a fájdalmat.

- Közösségépítő ereje van
Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy a közelében felnevettek és ezt hallva ő maga is legalább elmosolyodott, vagy elkapta az életérzés, hogy jó lenne megismerkedni ezzel a vidám emberrel. Más esetben, még ha nem is tudtuk a poént, csak attól elkezdtünk nevetni, hogy a másik is nevetett.
A saját tapasztalatokon kívül, britt (és más nemzetiségű) tudósok is rájöttek arra, hogy az ember szeret ott lenni, ahol mások boldogok, tehát alapvetően olyan emberek társaságát keressük, akik vidámak. A nevetés tehát összehozza az embereket (most a tudomány nevében kérlek lepődj meg).

Egy boldog agy csápolása

Tehát, azt már tudjuk, hogy az ember alapvetően szeret nevetni és a fentiekből kiindulva ahhoz, hogy felszabaduljon benne ez a csapatösszetartó boldogság, három kritériumnak kell egyszerre teljesülnie:

1. Legyen biztonságban a hallgató (hiszen az életünkért futva nehéz őszintén röhögni)
2. Legyen egy minimális stressz, amit a nevetés feloldhat
3. Legyen valaki, akinek "jó a humora", akihez közösségileg csatlakozhatunk.

Mint láthatod, ez nem is olyan nehéz. Máris ki vagyunk segítve... Na jó, még van pár dolog, hogy megértsük a humor működését.

(A következő mondatok hosszúak lesznek)
Tudjuk, hogy az agyunk információkat gyűjt és ezeket az információkat először kielemzi, majd egyfajta rendszerbe helyezi. Ha valami nem tartozik az ismert rendszerbe, új mappákat nyit és "Probléma" néven elraktározza, hogy percekkel, vagy másodpercekkel később megoldást találjon rájuk, ezzel is elősegítve a túlélést.
Na már most a viccek és vicces helyzetek esetében az agyunk egy minimális ideig gellert kap, és az így tapasztalt, rövid ideig fennálló feszültséget végül nevetéssel fogja feloldani.
Itt jön be a fenti pontok közül a "biztonság", mint első kulcsszó.
A vicceknél tapasztalt feszültség ugyanis nem jelent közvetlen veszélyt ránk nézve, nem kell megoldanunk a problémát, így nyugodtan lehetünk hangosak.

Most térjünk rá a feszültségre, amit az agyunk ilyenkor érzékel.
Egy vicc felépítése javarészt mindig ugyanaz: Felvezetés -> Kivárás -> Csattanó.
Ezt az agyunk így értelmezi: Felvetült probléma-> Információk rendezése -> Megoldások lefuttattása -> Az információk nem várt kapcsolódása (csattanó).
Ez a folyamat másodpercek alatt zajlik le, aminek a vége a nevetés.
A "poén" tehát egy olyan információ, ami váratlanul érte az agyunkat és ennek a "hibának" rettenetesen meg tudott örülni. Mivel az agyunk folyamatosan tanul, a viccekből is új információkat, nézőpontokat sajátít el, így minden poénnal egy új kapcsolatot, új megoldást tanul.

Csak gondoljuk végig; előbb tudunk felidézni egy vicces helyzetet, mint egy vérrel és verítékkel megtanult szöveget. Miért? Mert az agyunk a humorból szerzett információt előbb hasznosítja, az emlékhez kapcsolódó öröm és biztonságérzet pedig fontosabb a szenvedésnél.
(Pro tipp: ha gondod van a tanulással próbáld valamilyen boldog érzéshez kötni, esetleg csinálj belőle viccet. :D )

Na de mitől lesz valami igazán vicces?

Most már értjük, hogy az agyunk örül a viccnek, szereti a biztonságos tanulást, de akkor nekünk miért nem megy?
A válasz amilyen egyszerű, annyira összetett, ugyanis a jó vicc megint csak három tényezőből áll:

1. Hely = Milyen környezetben viccelődsz?
2. Információ = Mennyi információra van szükség a vicc megértéséhez?
3. Időzítés = Mikor dobod be a csattanót?

Azt az állítást gondolom mindenki ismeri, hogy "ha egy viccet már magyarázni kell, az régen rossz".
Azt is mindenki tudja, vagy érzi, hogy a jó viccek akkor jók, ha rövidek. Csak vegyük példának a vicces Youtube Shortokat, vagy a Facebook Reeleket. Egyik sem hosszabb 1 - 1,5 percnél. Vagy vegyük példának a vicckönyveket, vagy a mémeket. a legtöbbjük max. 5-10 sorból áll.
Ezt a gyorsaságot pedig nem az idő, hanem az információ mennyisége biztosítja. 
A vicc törvénye, hogy a legkevesebb információval, a legnagyobb hatást érjük el.
 
Tehát minden az információk elosztásán múlik.
Ez alapján kijelenthetjük, hogy akinek jó a humora annak az a szuperképessége, hogy jókor, jó helyen, jó információkkal dolgozik.
Ugye milyen egyszerű? Szerencsére itt nem áll meg a dolog, hiszen a humornak különböző fajtái is vannak, mert hacsak egyféle humor létezne, akkor már rég nem nevetnénk.

Mint már írtam, a humor felépítése javarészt ugyanaz: Felvezetés -> Kivárás -> Csattanó.
Ha jobban megnézzük ez valójában nem más, mint egy leegyszerűsített dramatugiai ív: Bevezetés -> Tárgyalás -> Befejezés. Lássunk is rá egy klasszikus példát:

• Felvezetünk egy eseményt = "Mi az? Cukros és szobahőmersékleten köt."
• Feszültséget teremtünk a közepén = "????".
• Befejezzük a történetet egy csattanóval = "Nagymama.".

(Ha neked is fájt a vicc, és ezért nevettél, akkor most gondolj arra, hogy az agyad nagyon boldog. :D )

A helyzetkomikumok esetében is ugyanígy zajlik a menetrend. Van egy kezdeti szituáció, tudjuk, hogy itt történni fog valami, majd egy váratlan fordulattal, netán félreértéssel zárul a jelenet.
Így leírva ez akár egy horror jelenet is lehetne, a különbség csak annyi, hogy tudjuk, nem vagyunk veszélyben.
Ha belegondolsz, normál esetben, ha megijesztesz valakit, az a személy először megijed, majd miután rájött, hogy nincs valódi veszélyben, elkezd röhögni... vagy csak azután kezd el nevetni, hogy lekevert neked egy hatalmasat. Mindenesetre egy külsős barát, aki egyáltalán nincs veszélyben, az egész szituáción nevetni fog.

A jellemkomikumok (kifugárázások) is nagyjából ugyanezen az elven működnek, annyi különbséggel, hogy itt egy adott ember/népcsoport hibáit domborítjuk ki, majd csavarunk egyet a megítélésén.
Ez egy főleg színpadra tervezett humorforma, ahol nem a cselekmény, hanem a mimika és a testbeszéd, illetve a színek, hangok és a formák látványa lesz fontos.
Főleg a "vicces karakterek" képviselik ezt a vonalat, akik csak addig viccesek, amíg felszínesek maradnak. Ha már a néző/olvasó elkezdi megismerni, nagyon hamar kiütközik, valójában mekkora feszültséget leplezett eddig.

A  nyelvi komikum egy kisebb, de annál nehezebb formula, mert ez a szójátékok és tréfásan hangzó rímek terepe. Ide tartozik még az eszperente és a halandzsa is, tehát minden olyan amit inkább szóban, hangokkal lehet átadni.

Ha most figyeltél, akkor láthattad, hogy a humor három fő ágát vettem alapul; a cselekményt (helyzet), a karaktert (jellem) és a párbeszédet (nyelvi).

Térjünk is rá az írásban helytálló humorra.

Az írás önmagában egy vicc?

Mondhatnám, hogy igen, de inkább  kezdjük ott, hogy az írók szeretnek magyarázni, hiszen írásban elmagyarázzuk, hogy egy, vagy több karakter miért csinál dolgokat, egy olyan világban, ami talán nem is létezik, de most tételezzük fel, hogy igen.
Most tegyük fel, hogy ügyesen magyarázunk, mert ekkor már nyugodtan mondhatjuk, hogy valójában mesélünk. Gondolom érzed a különbséget, de azért kifejtem.

Ha valaki folyamatosan magyaráz, mert meg akarja értetni a másikkal mi miért történt, akkor nem tesz mást, mint eláraszt minket egy halom információval, amit az agyunk feldolgoz és elraktároz, aztán már fordul is a következő feladat felé. Pontosan a sok információ között el fog veszni az a kis "hiba" is, aminek az agyunk megörülhetne.
Ha viszont valaki mesél, akkor jól elszórt információk fonalát kapjuk, amivel végigkísér minket egy cselekményen, röviden bemutatja a szereplőket és máris van idő arra, hogy kitérjünk néhány vicces jelenetre. 

Mint azt már fentebb említettem, a vicc valójában vagy egy kis dramaturgiai ívvel rendelkező jelenet, vagy egy eltúlzott, felszínes karakter bemutatása, vagy egy jól megírt párbeszéd, de mindenképp a jól egymásra épített információk megcsavarása.

És ettől olyan nehéz.
Egyik olvasó sem gondolatolvasó, nem lát az író fejébe (Hállelúja testvérek!), úgyhogy csak azokból tud építkezni, amit íróként elmeséltünk neki és csak azt a viccet fogja érteni, amiről minden információja megvan. Tehát úgy kell elé raknunk mindent, hogy azt ne unja meg.
Úgy kell információkat elszórnunk a világról, a karakterekről és a cselekményről, hogy legyen hely és idő az ilyen kis kitérőkre. 

Csakhogy ezt lehozzam a gyakorlatba, az egészet képzeld el úgy, mint egy chatbeszélgetést.
Te, íróként, ráírsz az Olvasóra, hogy "Képzeld, van egy remek sztorim..." és elkezded tolni magadból az agymenésedet. Most legyen ez egy.maffia sztori, a sejtelmesen vagány Huannal a főszerepben, aki démonokkal paktál le, hogy visszaszerezze azt, ami őt illeti.
Egy ponton úgy érzed elég sötét a sztori, oldani kell a feszültséget, ezért leírod, hogy "Samantha egy akkorát bulizott Daviddel, hogy valaki füle biztosan ketté állt! xD"
Az Olvasó agya ekkor megakad, csak nem a jobbik értelemben, mert eddig azt se tudta ki ez a Samantha, hogy kerül ide David, és kinek a füle állt ketté és miért???
Több kérdés született benne, mint válasz, tehát nem oldottad a feszültséget, hanem emelted.

A megoldás pedig látható; ha korábban megemlíted, hogy Huannak van egy húga, Samantha, akinek van egy szeretője, David és ezek ketten akkorákat buliztak, hogy János is felmegy a Jánoshegyre, vagy krumplifőzelék, mert arra az emberek sosem számítanak egy mondatban, akkor a poén működik.

De szakmai részen a humorhoz három dolog kell (vajon ennyi hármas után mikor sütöm el, hogy Atya-Fiú-Szentlélek?):

• Jó dramaturgiai érzék, hogy lásd hol lesz a helye
• Jó ütemérzék, hogy lásd a poén mikor tud a legnagyobbat ütni
• Jó információadagolás, hogy kellően elő tudd készíteni a viccet.

 És tudod mi a szörnyű? Hogy ez valakinek zsigerből megy, aztán nem érti a magunkfajta miért szív ennyit!

De, semmi baj, mert megsúgom, hogy ez a zsigeriség, tanulható, méghozzá megfigyeléssel.
Egy félmondatban már kitértem rá, hogy az agy szeret új dolgokat tanulni, mert már egészen kiskora óta ezt csinálja.  Ebben jó, úgyhogy meg kell neki adni ezt az örömöt, úgyhogy elkezdhetünk másolni. Nem szégyen, ha a kezdetben ismert személyek trükkjeit lessük el, valahonnan el kell indulni. :)
(A másik megoldás, hogy olyan szintű feszültséget éltek át, amit máshogy nem tudtok feldolgozni és kiadni magatokból, de erre inkább ne kerüljön sor!)

Úgyhogy most már, hogy ennyi mindent tudtok, nincs más hátra, mint megtanulni ráérezni a humorra és rájönni a Nagyoknál ez miért működik!
Mi sem egyszerűbb! :D

Na jó, maradjunk még itt egy fél szóra.
Van az a szituáció, hogy "látom a viccet, de nem jött át". Ilyenkor nem kell magunkat elásni, mert nem feltétlen a humorérzékünkkel van a baj.

A poén mértéke attól függ, hogy
- az agyunk mennyire leterhelt (ilyenkor még ha háromszor nézünk az órára, akkor se tudjuk mennyi az idő)
- mennyire gyorsan oldja fel a feszültséget (ilyenkor van az, hogy előre tudja a poént, tehát még a csattanó előtt feloldja a feszültséget),
- mennyire érezzük magunkat biztonságban (ha épp azon pörgünk, hogy miből fizetjük be a csekkeket, nincs az a vicc, ami eljutna az agyunkig).

Van olyan állapot, amikor az agyunk "annyira kész van", hogy a legegyszerűbb vicc is boldoggá teszi és van, hogy a sokkal bonyolultabb problémákhoz szokott agyunk akkor boldog, ha a vicc megüti ezt a feszültségi szintet.

Magyarán a humornak is vannak szintjei és minden szintnek van egy befogadó közönsége, akik vevők lesznek az egyéni humorunkra. Ezt a közösséget viszont csak folyamatos gyakorlással és teszteléssel lehet megtalálni! ;)