Elmondható, hogy nincs olyan író, akinél ne lépett volna fel legalább egyszer a “belső üresség”, a “megbénult ujjak” vagy az “üres lap” tünetegyüttesei. A gondolatok cikáznak, de sehogy sem akarnak mondatokba rendeződni, nincs meg a megfelelő nyitás, valamiért képtelenség folytatni a megkezdett történetet, nincs is megírandó ötlet és így tovább. Az írót ilyenkor egyetlen kérdés foglalkoztatja: Miért van ez?

Az Apolló Tintafoltjai blogon írtam erről egy cikket, a saját élményeimre alapozva. 

A képre kattintva a cikk elérhető: